Én vagyok az a srác, aki azt posztolta, hogy zavarja a barátnőjét és hasonlók.

Nem sok értelme lesz a posztnak, csak szeretném kiadni magamból, mert nagyon kivagyok készülve.

A végével kezdem.

Hétfő reggel elment a barátnőm Bakonyba a legjobb barátjával kettesben, és csak kedd este jöttek haza, mert ott aludtak a legjobb barátjának nővérének a bakonyi nyaralójában. Eltelt két nap és csütörtökön felhozta, hogy milyen jó lenne elmenni megint, de most tényleg hárman (az előzőre is hívtak, csak a munka miatt nem tudtam menni). Persze, ő szívesen elmenne megint a legjobb barátjával, ha véletlenül nekem nem jön össze úgy a beosztás vagy valami.

Jött a péntek. Akkor estére mozit beszéltek meg, de mondták, hogy mehetek, ha van kedvem. De amúgy csak ketten tervezték.

Jött a vasárnap, amikor megemlítette, hogy hétfőn este lehet, mennek a Morrisons-ba. Mondta, hogy a legjobb barátjával mindketten szabadnaposak kedden, így nyugodtan el tudnak menni. Kérdeztem tőle, hogy ugye tudod, hogy én is szabad vagyok kedden? Mondta, hogy persze, csak azért nem említette az én beosztásomat, mert az övé és a legjobb barátjáé a lényeg, mert ketten tervezték, de én is mehetek, ha szeretnék.

Szóval, 1 hét leforgása alatt, töltött 2 teljes napot és egy éjszakát a legjobb barátjával. Utána terveztek még csak maguknak két estére közös programot, amire én is elmehettem volna, de nem velem tervezték. Velem töltött 4 éjszakát, amikor nem csináltunk mást, csak kb joéjt puszit adtunk egymásnak és aludtunk, mert egész nap dolgoztunk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem az a bajom, hogy elmennek a Morrisons-ba, hanem az, hogy szinte egész héten a legjobb barátjával volt, velem meg semmit és így megy el ilyen hamar. Ha várt volna egy hetet, vagy kettőt, hogy előtte velem is legyen, nem lett volna semmi gondom. De nem értette. Állította, hogy akkor is gondom lett volna, ha hetekkel később megy el. De nem. Nem érti, hogy nem az a baj, hogy a legjobb barátjával tölt időt, hanem az, hogy milyen sokat és milyen gyakran.

Ekkor említettem meg neki (írásban, mert elment reggel dolgozni), hogy milyen szarul esik nekem, hogy csak a legjobb barátjával szervez kettesben programot, vagy hármasban néha velem, de soha nem velem kettesben. Itt még megemlítettem neki, hogy egészségtelen a kapcsolata a legjobb barátjával és betegesen ragaszkodik hozzá. Erre ő csak annyit írt, hogy pakoljam össze a cuccaim és ne legyek ott, mire hazaér.

Tudom, hogy igazából nem veszítettem semmit, mert soha nem tudott volna megbecsülni engem és a kapcsolatunkat, de akkor is fáj, mert nagyon szeretem.

Köszönöm, hogy elolvastad

“A mamahotel, az az egész pátyolgatás, ami Magyarországon jellemző nagyon sok szülőre, a rengeteg kütyü, a különórák világa, ami a modern világnak a velejárója, ma nem segíti a magyar futballt.”

ez a csóka baszki szerintem azt se tudja már, hogy hol van

Sziasztok, előre is köszönöm aki elolvassa, Throwaway érthető okokból.

Mai nap megkaptam életem legdurvább pofonját, és nem tudom mitévő legyek.

A történet ott kezdődik hogy tudtommal egy teljesen normális kapcsolatban éltem az elmólt években. Van egy csodálatos gyermekünk aki számomra a legfontosabb. Persze voltak magasabb és mélypontok az elmült évek során, de mindig megoldottuk.

Amint megszületett a kicsi, én két munkahelyen dolgoztam, és hazavittem a havi 1misit, hogy a gyereknek mindene meglegyen, és a párom nyugodtan csak rá koncentráljon. Róla annyit tudni, hogy se szakmája, se iskolai végzettség, se lse tapasztalata, igy ez volt a logikus megoldás.

A szülei szintén minimálból élnek, igy róluk is gondoskodtam az elmült években(lakbér, rezsi, kaja, minden).

Természetesen a hónap végén nem volt mit félretenni, de elmondhatni hogy jól éltünk, mindenünk megvolt, viszont heti 70-80 óra munkába teljes mértékben kiégtem.

Régebb óta terveztünk külföldön szerencsét próbálni, és hát fél év folyamatos keresgélés meg interjúztatés után sikerült olyan munkát találni amiben heti 40 órában több pénzt tudok összeszedni mint Magyarországon, és még szebb életünk lenne.

Természetesen a párom biztatott, hogy tegyem meg a gyermekért, és ha itt kint 3-4 hónap alatt lesz berendezett lakás, akkor kiköltöznek a gyerekkel. Igy egy 3 héttel ezelőtt kijöttem mindent hátrahagyva a jobb élet reményében, ők meg addig a nagyszülöknél maradnak, azzal a feltétellel, hogy havi 300 at küldök haza addig, hogy jól éljenek.

Tényleg örültem az apaság minden pillanatának, a családos életnek, és tiszta szivből szeretem őket, mindent feláldozva értük.

A párom a nap 24 óráját a gyerek mellett tölti, ami elég megterhelő számára, viszont ott vannak a nagyszülők is segitségnek.

Majd a mai nap közölte a nagylány hirtelen a semmiből hogy másokkal beszélget, nem érez irántam egyáltalán semmit, és nem szeretné folytatni a kapcsolatot.

Erre sohasem számitottam, hogy meg fog történni, mély depresszióban vagyok ahogy az elképzelt életről való álmom a szemeim előtt tört darabokra.

Emellett azt javasolta, hogy ha szeretném látni a gyereket bármikor megoldható, viszont szeretné ha vai 300 at továbbra is megkaphatná, hiszen nincs bevétele, és nem akar utcára kerülni, hiszen nulla bevétele van, és sehova sem vennék fel.

A szivem egyik fele szerint még mindig megtenném értük, mert fontosak számomra, és várnám őket vissza, másik fele szerint meg akkora düh van bennem, hogy elküldeném őt egy másik világba.

Szeretnék racionális döntést hozni, de képtelen vagyok rá, igy ha valaki tudna tanácsot adni, annak hatalmas hálával tartoznék, és ha egyéb kérdés van, ami világosabbá tenné a helyzetet, arra is szivesen válaszolok.

Köszönöm hogy elolvastad idáig, nagyon sokat jelent.

Az elmúlt évtized erőfeszítése meghozta gyümölcsét, amit mi leszedtünk, megerjesztettük és alkoholt pároltunk belőle. Van mire büszkének lenni, újabb dologban sikerül világelsőknek lennünk!

Teljes lakosságon belül:

1. Hungary - 21.2%
2. Russia - 20.9%
3. Belarus - 18.8%
4. Latvia - 15.5%
5. South Korea - 13.9% (tie)
6. Slovenia - 13.9% (tie)
7. United States - 13.9% (tie)
8. Poland - 12.8%
9. Estonia - 12.2% (tie)
10. Slovakia - 12.2% (tie)

Férfiak között:

1. Hungary - 36.9%
2. Russia - 36.9%
3. Belarus - 33.9%
4. Latvia - 28.8%
5. Slovenia - 23.5%
6. Slovakia - 22.8%
7. Poland - 22.7%
8. Estonia - 22.2%
9. South Korea - 21.2%
10. Lithuania - 19.9%

Nincs itt semmi látnivaló, csak a migránsok ne jöjjenek meg pálinka legyen.

forrás: https://worldpopulationreview.com/country-rankings/alcoholism-by-country

Az a baj, hogy egy ilyen rendszerben egyre több embernek ez lesz az alap felfogása. És ez csak rosszabb lesz.

Miközben a kórházba a betegek viszik a WC papírt, az oktatás épp szétesőben, az élelmiszerinfláció miatt a lakosság egy része kiárazódik az termékek jó részéből, legalább Vadonatúj atlétikai központunk van. Tényleg ez teszi boldoggá azokat, akik ismét bizalmat szavaztak a kormánynak?

Jelenleg egy 8 éves házasásságom ment gallyra. Mindenünk megvolt, ház autó, a baba lett volna következő. Felvettük a Babavárót is, bár volt feleségem azt mondta már akkor nem érzett semmit. A lakás felújításáért feladtam a munkahelyem, és elmentem nemzetközi teherautósofőrnek, viszont így felelslegesnek látom és felmondtam most onnan is. Nagyon depresszív és szuicid gondolatok is vannak, mivel csak öcsém maradt számomra ( anyám elhunyt, apám istentudja hol van).

Nincsenek barátaim, és ezért szeretnék valami baráti társaságot szerezni, de nem tudom hogy induljak neki. Jelenleg semmi életcélom és tervem. Kérlek, segítsetek, sajnos mással nem tudok erről beszélni.

Edit:Köszönöm a rengeteg tippet és kedves szavakat. Mindig jókat nevettem itt az orbanos mémeken, de most érzem igazán milyen jó kis közösség ez. KB 2 órája zokogva olvasom a kommenteket. Jó látni, hogy nem egyedi a probléma és más is megoldotta ezeket. Tényleg nagyon sokat segített mindenki. Ha minden jól alakul, tolok egy updatet 1 hónap múlva. Addig is ha valakinek Debrecenben van kedve egy jót tarsasozni, vagy beszélgetni, írjon privátban, szívesen kimozdulok.

Szeretnék névtelen maradni, szóval ez egy ilyen egyszer használatom acc. Lehet hosszú leszl szóval bocs.

18 éves fiú vagyok, végzős egy gimnáziumban. Idén év elején kaptunk új angol tanárt, aki eddig tanított minket külföldre ment dolgozni. Az új tanítónk egy 35-40 év közötti, mondhatjuk hogy jól kinéző nő lett aki már ismertünk mert párszor helyettesített meg régen itt van már az iskolában. Egyébként semmi probléma vele, lelkiismeretes, kedves, segítőkész tanár, mindenki szeretni.

Ezért is lepett meg amikor kb november környékén elkezdett furán viselkedni velem. Többször volt hogy valami feladatot csináltunk(fordítás, szövegmásolás, ilyesmi) és felnéztem a könyvből engem bámult. Először még elkapta a tekintetét de utána már a szemebe is nézett amíg félre nem néztem. Ezt se tudtam hová tenni, aztán már egyre egyértelműbb utalásokat tett.

Elég kis csoportba vagyunk osztva nyelvórákon, így mindenkinek saját pad jut ahol egyedül ül. Az én csoportomban 12-en vagyunk. Óra közben a tanárnő elég gyakran körbejár, ellenőrizni ki kit hogy ír, stb. Ilyenkor mindig mikor elmegy mellettem megsimogatja a vállam vagy a hajam, utóbb már a nyakamat is. Mivel ilyenkor mindenki a saját feladatával foglalkozik ez a többieknek nem tűnt eddig fel (legalább is remélem). Igazából elég gyakran megérinti másnak a vállát vagy a hátát is ha jól csináltak valamit, de nálam ezek mindig hosszabb simítások. Arról nem is beszélve hogy gyakran úgy áll meg a mellettem lévő padnál hogy kb 5 centire van az arcomtól a feneke.

Hetente egyszer van óránk szakteremben, itt mindenkinek egy ilyen kis elszeparált, három oldalról zárt boxa van meg benne egy fülhallgatós magnószerű berendezés ami szöveget hallgatunk. Itt is rendszeresen megtalál, átöleli a vállam, behajol mellém hogy majdnem összeér az arcunk, gyakran olyan ruhában amibe ilyenkor simán belátni.

Szalagavatónkon is, mivel hagyomány hogy ilyenkor a diákok táncolnak a tanárokkal, természetesen itt is összekerültünk. Nem vagyok nagy táncos, azt mondta majd ő vezet. Na ezt kb úgy kell elképzelni hogy teljesen magához szorított és ráhajolt a vállamra, a fülembe sugdosott, hogy ugye tudom hogy én vagyok a kedvenc diákja, milyen jóképű meg sportos vagyok, meg ha bármi segítség kell rá mindig számíthatok.

A legegyértelműbb eset a múlt héten történt, kettesben maradtunk a tanáriban. Nem hozzá mentem hanem egy másik tanárhoz plusz mások is voltak bent, de kimentek valamiért. Odahívott a z asztalához és hogy ült és melléálltam átkarolta a lábam és simogatta a combom és közben konkrétan a lábam közét bámulta.

Igazából fogalmam sincs most mit kellene tennem. Senkinek se beszéltem még erről, nem is nagyon szeretnék. Igazából nem mondom hogy zavar, mert őszintén megmondva elég vonzónak találom. Amitől félek hogy egyszer "lebukunk" valami félreérthető helyzetben és botrány lesz belőle. Vagy hogy az osztálytársaim észreveszik ezt. Így pár hónappal érettségi előtt ezt nagyon nem szeretném.

Még nem volt barátnőm, ergo szűz vagyok, fogalmam sincs hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni. Nem voltam teljesen elutasító vele, szerintem ezt érzi is, ezét lett egyre bátrabb. Egyébként nem kivételezik velem vagy hasonlók. Arról se tudok hogy bármilyen ilyen ügye lett volna korábban.

Van valakinek esetleg hasonló tapasztalata? Igazából bármilyen véleményt, tanácsot meghallgatnék, fogalmam sincs mit kellene most csinálni, Azért írom ide mert itt névtelen tudok maradni.

Ma jöttem rá (35 évesen), hogy bármi is történik, a szüleim (saját maguk szerint, persze) soha nem csináltak rosszul semmit, és soha nem ejtették ki a szájukon, hogy "bocs", vagy "ne haragudj."

Mondok egy friss példát: tegnap felhívtam anyámat, hogy megkérdezzem, mi újság. Azt mondja, éppen Budapestre tartanak, lakást felújítani (van itt egy kis lakásuk, amit kiadnának, de nem BP-n élnek, én igen). És ha tudok, menjek segíteni, meg akkor legalább találkozunk, kimehetnénk utána hozzájuk este vacsorázni és ott maradni éjszakára (BP közeli kisváros), másnap vonattal visszajönnék a városba.

5 percre vagyok a lakástól (bkv-val egy óra nekem), mikor anyám hív, hogy ők végeztek, hazamentek. Mondom wtf, máris, nem akartál szólni, hogy elindultok, vagy hogy ne menjek, vagy ne úgy készüljek? Hát igen, mára csak ennyi, ők már bőven úton vannak hazafelé kocsival, de azért kimehetnék hozzájuk este, vonattal (ez nekem +2 óra lett volna). Mondtam, hogy nem, akkor visszafordulok, rendben, majd máskor, szia.

Semmi olyan, hogy bocs, hogy nem leléptünk, nem szóltam, semmi, "így jött ki, szia."

A baj az, hogy ez nem az első ilyen eset, hogy valami "így jön ki", hanem az ezredik. Volt, hogy szabit vettem ki egy hasonló helyzetben, mint kiderült, feleslegesen, mert "változtak a tervek", de erről ők nem szóltak. Volt, hogy bejelentkeztek hozzánk vacsorára, 3 órát késtek, dehát "ez van, más dolguk volt."

Tényleg csak amerikai filmekben látni olyat, hogy a szülők beismerik, hogy elbasztak valamit, vagy a ti szüleitek is képesek erre?

Ha megpróbálom ezt megbeszélni velük, sajnos abból mindig az jön ki, hogy ők a szülők, őket a gyerekeik ne kérjék számon.

Egy buliban ismerkedtem meg egy lánnyal. Nem sokat beszéltünk, kb. csak egy közös ismerősünk bemutatott minket egymásnak, és ennyi. Már ott észrevettem, mennyire vonzó számomra, de még nem mertem kezdeményezni nála.

De ami késik, nem múlik! Miután hazértem, örlődtem magamban, és úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, meg kell próbálnom randira hívni. Magamról annyit, hogy nem volt még hosszabb kapcsolatom és borzasztóan félek a visszautasítástól, de egyáltalán az ismerkedéstől is, ami nagyrészt gyerekkori traumákból ered.

Megkerestem hát Facebookon a profilját, bejelöltem, és miután visszaigazolt, megírtam neki, hogy lenne-e kedve eljönni egy randira velem. Másnap válaszolt, sajnos nemleges volt a válasz. Az üzenet elküldése és a válaszadás között eltelt időben szabályosan rettegtem, mi fog történni. Borzalmas, de racionálisan végiggondolva lehetetlen forgatókönyvek pörögtek a fejemben, mi van ha kinevet, kigúnyol, nyilvánosan megaláz, nevetség tárgyává tesz.

Igazából a válasza tök normális volt, én pedig egy udvarias viszontválasszal lezártam a beszélgetést. Utána semmi sem maradt az előtte tapasztalt rettentő idegességből és szorongásból, rájöttem, hogy ő is csak ugyanolyan ember, mint én.

Azt tudom tanácsolni mindenkinek, aki szintén ezzel küzd, hogy ne legyetek félősek, amennyiben megtetszik egy ellenkező, vagy akár azonos nemű ember, kezdeményezzetek, hívjátok el, stb. Amennyiben nem teszitek, sokáig ott lesz a "mi lett volna, ha?", ha viszont igen, gyorsan egyértelmű választ kaptok, és amennyiben visszautasítanak, bár kicsit csípni fog, de sokkal jobban fogjátok érezni magatokat utána, mint előtte.

(Igen még egy rant, ha nem érdekel görgess tovább.)

Megyek a boltban. Mindenhol csak az akciós termékeket nézem már. Mai lejáratú felvágott, 160 forint. Megy a kosárba. Tej 800... Tészta 1000... chilis babot imádom, 1 éve ez kijött 1500 forintból, most ugyanazokból az összetevőkből 3000. Nőtt BÁRKINEK a fizetése olyan mértékben, mint az élelmiszer árak az elmúlt 1,5 évben?

És ez még hagyján. A lakás árak már tényleg irreálisak, örökké albérletben fogok élni, úgy érzem. A használt autók többe kerülnek, mint annak idején újonnan. Hiába dolgozok, minden célom egyre távolabb van, hogy a fenéből tud ebből kitörni egy átlagos magyar?

Félig rant lesz.

Tömören az elején:
• Lassan 23 éves fiú vagyok.
• Párkapcsolatban vagyok egy 22 éves sráccal.
• Az én szüleim, testvéreim tudják és semmi fennakadás nincs.
• Neki csak az anyukája tudja és egy testvére.
• Anyukája vallásos. Mindketten (apja, anyja) konzervatívak.
• A párom szinte minden hétvégén velem van, nálam alszik.
• Egy ideig pszichológushoz is járt, hogy rendezni tudja, amik a mÁsSáGáVaL járnak.

Innen jön a rant része.

Konkrétan alibi barátnőt kell tartania a barátomnak, hogy valamennyire zavartalan lehessen az élete.
22 éves felnőtt ember, dolgozik, éli az életét, soha semmilyen illegális dologba nem keveredett, nem is jutna eszébe, elítéli a drogot, csak alkalmakkor iszik. Vagy akkor sem, ha vállalja, hogy vezet.
Elfogultság nélkül állíthatom, hogy egy végtelenül rendes srác, mindent meg lehet vele beszélni.

Az anyja tudja, hogy a fia velem van kapcsolatban. Egyszer találkoztunk is, bemutatkoztunk.
Mindig tudja, ha a párom hozzám jön, nálam/velem van.
Néha rak el nekem kaját.
De mégsem fogadja el igazán, mert vannak néha hülye megjegyzései.
Rendszeresen jár templomba, már több is, mint 60, és szerintem talán már nem is fog teljesen megbékélni azzal, hogy a fia meleg.
Viszont valahol tiszteletben tartja és szereti, tekintve, hogy az apjának nem mondja el, nem tesz utalásokat.

Az apja egy zömök teremtés, és nincs családi összejövetel barátnős kérdések nélkül.
Amikor a párom nálam van, az apja mindig úgy tudja, hogy a barátnőjéhez megy.
Mert sem ő, sem az anyja nem tudják, hogyan reagálna az apja, ha kiderülne, mi van.

Az eddigi alibi barátnője egy nagyon jó barátja, azonban ő kapcsolatot keres, így furán nézne ki, ha közös képek jelennének meg valahol mással.
Ezért váltani kell.
Erre is van személy.

De ezen húztam én fel magam tegnap.
Hogy egy srácnak hazudnia kell, hazugságokat kell építenie, be kell szerveznie másokat, mindezt mert félnie kell attól, hogy vajon kirakják-e otthonról.

Emellett egy nem túl nagy városban élünk.
Engem nem érdekelne, ha tágabb körben kiderülne rólam. Az én karrierem nem befolyásolná.
A barátom viszont olyan munkakörben tevékenykedik, ahol negatív marketinget, rossz gondolatokat kelthet, ha elterjed, hogy ő meleg.

Soha nem zavarunk senkit.
Én biszexuálisként mindig olyan kapcsolatot képzeltem el egy sráccal, amiben a nyilvánosság számára mi olyanok vagyunk, mint a haverok, legjobb barátok.
És ilyen is lett.
Egyikünknek sincs igénye arra, hogy kézenfogva, egymást nyilvánosan puszilgatva, csókolgatva megbotránkoztassuk az utca emberét.
Én pont attól tartom nagyon élhetőnek a kapcsolatunkat, hogy mindketten férfias jellemek vagyunk. Egyikünkről sem mondja meg senki, hogy van bármi hajlamunk, amíg mi nem akarjuk, hogy tudja. Csak egymással éljük meg azokat, amiktől kapcsolat egy kapcsolat. És ez még egy kis + is az egészbe.

És mindebből kiindulva szörnyen bosszantó, hogy a közelében sem vagyunk annak, hogy egy felnőtt embernek, aki szinte ugyanúgy éli az életét, mint bárki más, ne kelljen azon aggódnia, hogy milyen szerepbe kerül drága társadalmunk szűrt szemében.

Mert ez a téma olyan, amire nem lehet azt mondani, hogy oh, nem érdekel.
Nem lehet ignorálni, mert ott a munkahely példának, hogy befolyásolja az életet. Ha munkahelyet vált, ugyanez van.
Váltson pályát, hagyja el, ami mindig akart lenni, annak érdekében, hogy zavartalan, bűntudattól mentes érzelmi élete lehessen?

Még egyszer: szörnyen bosszantó. Hogy egy embernek, aki nem tenne ilyet, aki nem árt senkinek, aki velem sem árt senkinek, és aki csak úgy akar szeretni, ahogy tud… Neki sakkoznia kell az életével, és folyamatosan stratégiákkal kell tűzdelnie a napjait.

Mélységesen elszomorító a tény, hogy a homofóbiának konkrétan nincs értelme, nincs mellette valós érv, és mégis akkora számban, olyan hangerővel van jelen az éterben, hogy messziről látható számban tesz tönkre sokra hivatott életeket.

És ez nemhogy bűntudatot keltene, inkább sokan még örülnek is neki, hiszen egy selejttel kevesebb.

Nagyon sok minden kavarog még bennem, de nem tudom, vajon ez is már sok lett-e ide.

(Arra az esetre, ha felmerülne, megjegyzem, hogy a pride jelenlegi formájával én sem értek egyet. Nem így, és nem erre kihegyezve kéne tartani, ha már tartják.)

Szóval összegezném 5 szóban. Mérhetetlenül undorító, ami ekörül zajlik.

Edit: helyesírés és korrekciók.

Edit2: Nagyon sok jó komment és kérdés érkezett, amikre szeretnék és fogok is majd reagálni, de csak később.
Örülök tényleg, hogy ilyen válaszok jöttek, és, hogy egyelőre van egy beszélgetős jellege a posztnak.

Többnyire csak rant lesz, bocsánat előre is miatta, csak dühös vagyok nagyon főleg a családomra és a tudatos ignoranciájukra amiért hagyták hogy ez megtörténjen.

For context: júliusban a szüleim hoztak három kb. két hónapos kiscicát, főleg gyakorlati okokból - csirkéink vannak és a takarmányuk körül elszaporodtak a rágcsálók, csapdákkal meg nem értünk semmit, szóval a közeli farmról hoztunk három cicát. Három testvérem van, ebből kettő ezer éve könyörgött egy cicáért, ebből az idősebbik, a 16 éves öcsém az év felét bentlakásos iskolában tölti, havonta öt napot van itthon. A másik 11 éves, nem nagyon bízható rá az, hogy a szüleivel szembemenjen mikor ő se tudja még mi lenne az ideális megoldás. Ezen kívül van egy 18 éves öcsém, aki ha szorult is belé némi felelősség, az megszűnik létezni ha leül a gép elé. Én dolgoztam, hetente másfél napot töltöttem otthon a nyáron, most meg Pesten vagyok kollégiumban, a munka és az 1-es vonal felújítása miatt kéthetente hazajövök másfél napra.

Anyám, aki szerintem semmilyen állatot nem szeret és soha nem láttam még hogy szeretetet mutatott volna ki bármilyen állat felé ragaszkodott hozzá hogy állat nem jön a házba, és szerintem főleg ez okozta szegény párák pusztulását. Mikor hazahozták a cicákat még nem volt itthon macskakaja, tejbe áztatott kenyérrel etették szegényeket (hadd ne kelljen mondanom ez milyen rossz ötlet), én voltam az aki macskakaját vett nekik egy héttel később, illetve folyamatosan próbáltam távolról lobbizni hogy legyen alomtálcájuk és rendes ételt kapjanak, hiába. Az alagsorban helyezték el őket, de alomtálcát nem kaptak, és mivel tejjel etették őket hasmenésük lett, szegény macskák oda piszkítottak ahova tudtak. Valószínűleg már akkor is betegek voltak, két cica gyanúsan náthaszerű tünetekkel érkezett, apám ugyan szerzett gyógyszert az állatorvostól az egyik cica váladékozó szemére, de rendesen egyik se lett megvizsgálva.

Miután a cicákat a hasmenéses incidens óta anyám kirúgta az alagsorból, azóta a teraszon laktak hogy azért legyen valami tető a fejük felett, kaptak dobozokat amikben alhattak, nyers hús és macskaeledel keverékét kapták rendszerint. Nem mentek túl messzire, valószínűleg mert sokat voltunk otthon, de most hogy elkezdődött az iskola, egyre kevesebbet.

Az előző hetek teljes káoszban teltek, mindkét szülőm kiment külföldre különböző időpontokban üzleti útra, az idősebbik öcsém Prágában volt, a kisebbik kollégiumban, én Pesten, a kishúgomat meg elhelyeztük a nagynénémnél felügyelet híján, így a macskákat a szomszédok etették egy vagy két éjszaka a héten. Ennek az lett az eredménye hogy az egyik elkóborolt, azóta sincs meg. A másik kettő eltűnt egy éjszakára a vihar miatt, mikor megtaláltuk őket az egyikük szinte teljesen kihűlt, le volt gyengülve és nyilvánvalóan beteg volt. Apám, aki amúgy imádta mindhárom macskát elvitte őket ugyan az ügyeletre, de sajnos a megtalált két cicából az egyikük nem élte túl. A húgom, aki élt-halt azokért a cicákért ki van borulva, a koleszos öcsém szintén. Én meg ki vagyok akadva a szüleimre, főleg anyámra hogy hagyta hogy ez megtörténjen a hülye "nem jön állat a házba" szabályával, mert ha legalább éjszaka bent lehettek volna, nem történik ez meg. Mikor ezt megmondtam neki csak azzal vágott vissza hogy utólag könnyű okosnak lenni, de nem utólag okoskodom, végig mondtam nekik hogy ezt ne tegyék - csak ők végig ignoráltak.

Még egyszer bocsánat a rantért de ezt muszáj volt kiadnom magamból és nem tudom kinek.

Update: miután a szüleim kaptak egy alapos fejmosást tőlem, az öcsémtől és a kishúgomtól is eléggé magukba szálltak, a megmaradt cicus benti cicává avanzsálódott, mivel elég agresszív most zajlik a kézhez szoktatása is. Amúgy a neve Gusztáv, eddig megpróbált mindenkit legyilkolni vagy ha nincs rá lehetősége, gyilkos pillantásokkal nézeget kifele a dobozából és fúj minden arra járóra. Már evett és ivott is, határozottan jobban van. Amint felgyógyul megkapja a szükséges oltásokat (féreghajtás már pici korában megvolt), és ha nem tud vagy nem akar bent maradni akkor kap egy nyomkövetős nyakörvet és egy bilétát hogy a húgom nyomon követhesse hol jár - mivel eddig 11 éves létére ő volt a legfelelősségteljesebb az egy háztartásban élő 4 főből, szerintem őt fogjuk megtenni a cica hivatalos gazdijává, apám segítségével aki mióta hazajöttünk az állatorvostól nagyon figyel a kis betegre. Anyám is enyhülni látszik, éppen puhítás alatt van, de valószínűleg apám szava lesz a döntő ebben a kérdésben.

Sziasztok!

Hozni szeretnék nektek egy kis folytatást a jelenlegi helyzetemről.

Az összeomlása után sikerült elvinni a férjemet a pszichiátriai gondozóba. Ott a doktornő kérte, hogy feküdjön be egy hétre. Ez meg is történt. 18 napig tartották bent.

A diagnózisok: - szorongásos zavar - paranoid személyiségzavar - bipoláris affektív zavar

Azóta az anyjánál van. Ott vigyáznak rá. Sok erős gyógyszert kap. Már függőségre hivatkozik. Retteg attól, hogy újra vissza kerüljön. Természetesen nem hajlandó velem a bankba jönni, hogy próbáljuk enyhíteni a csok és babaváróból eredő károkat. Nem akarja befejezni a kapcsolatot. Ígérgeti a változást. (Nyilván nem hiszek el neki semmit!) Próbál bele zsarolni abba, hogy maradjunk házasok és oldjuk meg a kapcsolatot és válaljunk gyerekeket mert csak úgy nem jutunk csődbe. Na meg persze igyekszik a szerelmünkre és annak vissza építésére hivatkozni.

Hamarosan bemegyek egyedül a bankba tanácsadásért hátha van valami megoldás erre. Ne szoruljak bele egy beteges bántalmazó kapcsolatba vagy rokkanjak meg anyagilag egész életre. Valaki tud esetleg ilyen témában részletesebb infókat? Valaki volt hasonló cipőben esetleg?

Szükségem lenne pár tanácsra vagy egy-két támogató szóra. Féltem a lelki egészségemet is. Olyan mintha megkövült volna bennem valami. Nem borulok ki és nem is jó a kedvem...csupán csöndben és majdnem érzelmek nélkül haladok a napokkal.

Köszi, hogy elolvastad!

Ma ötlött fel bennem a gondolat így először 26 évesen így ebben a formában.

Friss diplomásként végre elkezdtem csinálni azt amiért egészen idáig küzdöttem fel magam. (Egyetem előtti munkák, 3 műszak, meki, diákmelók, kasszázások stb.) szülői segítség nélkül.

2 hónapja dolgozok teljes állásban irodai munkában. Eddig egyetemen jutott idő egy csomó mindenre a tanulás mellett (jóllehet nem lettem kitűnő, de a diploma volt a cél, most nem ez a lényeg).

Második hónap telt el, és azt veszem észre, hogy nem állnak másból a hétköznapjaim, minthogy reggel munka előtt 1 órával felkelek, ledolgozom a 8 óra + szünetemet, edzek 1-1.5 óra, egy-egy bevásárlás. Néha esténként még pár egyetemista haverommal elmegyünk egyetemi eseményekre és eltelt a napom.

Majd van egy hétvégém, amikor kipihenem a hetet szombaton, vasárnap meg már holnap megint meló.

És 40 év van még ebből hátra, amikor TALÁN elmegyek nyugdíjba, és onnan már erőm nem lesz csinálni semmit.

Hogy kéne ezzel megbirkózni? Ti hogy csináljátok? Az hogy csinálja aki 40 évet lehúz egy gyárban, vagy egy kassza mögött?

Annak nem kell tovább gondolkodnia, hiszen most van a forma 1 és hát a burzsoázia nem mehet autóval, vagy tömeggel Mogyoródra, neki rogánnia kell:

http://www.f1-helikoptertranszfer.hu/index_en.html

​

Méghozzá annyira rogánnia, hogy a fly-coop (ügyvezető Jakab Ernő) reptette anno a fideszes retkeket is, ami elég gyorsan elég nagy gazdasági sikert (és a budaörsi reptér üzemeltetését) hozott magával:

​

https://adatbazis.k-monitor.hu/adatbazis/cimkek/jakab-erno

​

https://adatbazis.k-monitor.hu/adatbazis/cimkek/fly-coop-kft

​

Mindenkinek kellemes flexhangokat kívánok a reggeli kávé mellé, ugyanitt pedig kíváncsi leszek, hogy mikor fogják a vasárnapi, kísérleti atomrobbantásokat engedélyezni Budapesten.

Már a faszom kivan a sub vezetésével. Szombaton konkrétan használhatatlan a sub mert mindenki a fost/mé szabályra vonatkozóan kiír mindenféle fos szart, ami se nem vicces, se nem érdekes. Mint például hogy BELEEJTI A MÁVOS WC-BE A TELEFONJÁT, MAJD HOGY ÓRÁKIG KERESI A KELETINÉL A SÍNEK KÖZÖTT. Vagy hogy milyen párt milyen gyűlésére mit vett fel. Ezek nem fostok nem mémek, nem vicces, nem szórakoztató, de nyugodtan virít az oldalon.

De ha FELMERSZ TENNI EGY KÉRDÉST, HUUU AZT PRÓBÁLD MEG!!! Rögtön ítélő bíróság, törlés menjél a kurva askhungary-re. Jó, akkor legyen tényleg betiltva a fost is, arra ott a fosttalicska, a kérdésre az askhungary, de akkor legyen ranthungary, szarafideszhungary, szarazellenzékhungary, és basszammegazanyámathungary is. Hogy Damu Rolandtól idézzek:

A GECIBE!

Throwaway.

Szóval drágalátos édesanyám (🤮) kb 4-5 Millió Forintot követel tőlem (16, M) "Mert éltél" jogcímen.

Arra nem térnék ki, mennyi más bajunk is van a családban, de ezen most elgondolkodtam

Ha nem legálisan teszi ezt, akkor ha szerzek róla papírt, esetleg mehetek rendőrségre? Ugyanez, ha kiutasít otthonról, abból a lakásból, amiben neki semmi tulajdonrésze nincs és soha nem is lesz?

Egész kiskorom óta hallgattam a szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy különleges vagyok. Amíg a többi gyerek hülyéskedett, és figyeltem, értelmeztem, gondolkodtam. Tudtam, hogy más vagyok, de sosem tudtam, hogy miben. Mindig azt mondták, mikor valami nem sikerült, vagy nem teljesítettem jól, hogy ha hülye lennék, nem basztatnának miatta, de így, hogy én ilyen okos vagyok, nem tehetnek mást, mint hogy a legjobbat várják tőlem.

Ezt annyira sikerült belém nevelni, hogy csendben létrehoztak egy olyan szörnyet, ami saját magát pusztítja el. Nagyképű lettem, és igazából a legnagyobb rejtély, hogy mire fel. Sosem csináltam végig semmit, sosem tettem bele a munkát akkor, amikor igazán meg kellett volna nyomni. De bármi történt, én hittem, hogy nem gáz. Én különleges vagyok. Én okosabb vagyok az átlagnál. Azt gondoltam, hogy mivel én ilyen okos vagyok, nekem nem kell energiát belefektetnem semmibe.

Valóban nem vagyok hülye, de az első pofon akkor ért, mikor bekerültem a gimibe. Kiderült, hogy lehet, hogy még sem én vagyok az evolúció csúcsa, de mivel basztam kinyitni bármilyen könyvet, azt mondtam magamnak, hogy ezek csak stréberek, ha tanulnék, köröket vernék rájuk. Persze nem tanultam.

Aztán kikerültem a való világba, az első (diák) munkahelyemen, ami komolyabb volt, irodai környezetben, mindenki dolgozott, én pedig ilyen olyan nemtetszéseim miatt feljogosítva éreztem magam, hogy ne dolgozzak rendesen. Különben is alantasnak éreztem a munkát. Eltelt azóta jópár év, megtanultam, hogyan kell dolgozni, de még mindig volt bennem egy pökhendiség, amit elővettem, ha meg kellett védenem magam a valóságtól.

Annak ellenére, hogy már tini korom óta kapizsgáltam, hogy valahol útközben kurvára átbasztak, és a hagyományt megőrizve én is átbaszom magam, nem tudtam szembenézni a ténnyel. Miért? Gyerekkorom óta diagnosztizálva vagyok ADHD-val, ezzel senki nem foglalkozott, nem tudtam, hogy miért vagyok más, nem tudtam, hogy az, hogy dolgokat nem bírok megcsinálni, mert fizikai fájdalmat érzek, ha rákényszerítem magam, az nem az akaratgyengeségem, nem a személyes semmirekellőségem megnyilvánulása. Azóta kiderült, hogy egy lightos asperger is befigyel, ami még több dologra választ ad, többek között, hogy miért nem értem a flörtölést. Se művelni, sem felismerni nem tudom. És még megannyi apróság, amiről hosszú évekig azt hittem, hogy egy selejtes szar vagyok, és ami miatt a belátás helyett az ellenkező irányba menekültem, és nagyképű voltam/vagyok.

Mióta beleástam magam a tüneteim megfejtésébe, sokkal kevésbé érzem szükségét, hogy ilyen maszkot tartsak magam elé, amit akkor sem veszek le, ha tükörbe nézek. Dolgozom rajta, hogy a saját szemembe nézzek, és őszintén elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, de még így, hogy egyre tisztábban látom magam, így is nagyon nehéz beismerni:

NEM VAGYOK KÜLÖNLEGES

Mert ez volt az egyetlen dolog, ami a saját fejemben kiemelt a tömegből, ami "megvédett" a kemény munkától. Ez volt az, amihez vissza tudtam nyúlni, ha baj volt, és most úgy próbálom kihúzni ezt a fals védőhálót a saját lábam alól az egyik kezemmel, hogy a másik görcsösen szorítja a túloldalról. Fáj kimondani, és fáj beismerni, és ne haragudjatok, hogy ide öntöm ki ezt, de nincs hova máshova.

Sziasztok!

Harmincas éveimben járó meleg férfi vagyok, párkapcsolatok terén nem sok szerencsével, meg alapvetően elvagyok egyedül. Nem keresek aktívan társat, a kalandok nem érdekelnek, különösebben szerintem a szex sem.

Pár éve még úgy gondoltam, hogy tök hülyeség gyereket vállalni, meg én biztos nem is akarnék, így nem is éreztem szarul magam a "melegségem" miatt. Viszont kb. 1-2 éve ott motoszkál a fejemben a gondolat (és egyre erősebben), hogy, nagyon jó lenne apának lenni. Biztos közrejátszik az is, hogy a baráti körömben sorra születnek a babák, és emiatt "fear of missing out" érzés van bennem.

Tudom, hogy magyarországon, pláne szingliként teljesen esélytelen, még örökbefogadás szintjén is, úgy meg pláne, hogy a génjeim továbbörökítésével történjen. Közben látom, hogy mennyi alkalmatlan embernek (akár anyagilag, akár mentálisan) milyen egyszerűen összejön a gyerek, gyerekek. És ez kicsit bosszant, elszomorít. Persze fogalmam sincs jó apa lennék-e, de azt tudom, hogy nagyon igyekeznék az lenni.

Burner account és nem tudom mi a célom ezzel a posttal. Csak leírtam, és kíváncsi vagyok ki mit gondol, vagy más is jár-e hasonló cipőben.

Népszerű és hozzáférhetetlen az ilyen vizsgálat. Erre most bukkantam, gondoltam van itt olyan, akinek érdekes lehet.